Part 10 + 11

Sziasztok! :)

Mivel, elég rövidek a részek, ezért most kettőt hoztam, egyszerre.

Elnézést, hogy lassan érkeznek a részek, nagyon sok dolgom van mostanában. :(

Remélem, tetszeni fog. 

Jó olvasást!xxx

Mindketten egymást tartottuk, élvezve a pillanatot.

Végigcsókoltam az arcod.

Megcsókoltam a kezed.

Aztán, megfogtam a törékeny csuklódat, és az ujjaimmal végigsimítottam a sebhelyeiden, majd óvatosan megpusziltam. „Ne csináld ezt újra.“ Mondtam. Szégyenkezve lesütötted a szemed, majd bólintottál. Felemeltem a fejed, és a szemedbe néztem. „Ne legyél szomorú hercegnő. Még mindig úgy gondolom, hogy gyönyörű vagy. Mosolyogtál, és megpróbáltam visszamosolyogni, de te csak kuncogtál. „Nagyon édes a mosolyod.“ Mondtad. Még jobban mosolyogtam, majd lehajoltam hozzád, hogy megcsókoljalak. Te is ugyan ezt tetted, és az ajkaink egymáshoz értek. Csodálatos volt. Nem engedtelek el, vagy toltalak el, csak néhány perccel később.

Aztán becsuktad a szemed, és az ölemben aludtál el. De mielőtt elaludtál, megfogtad a kisujjam és a sajátod köré csavartad. „Ígérd meg, hogy mindig itt leszel.“ Mondtad. Bólintottam, és rád néztem. „Ígérem.“ Ásítottál, és becsuktad a szemed, majd a légzésed egyre lassabb lett. Néztelek, és simogattam a hajad. Jó éjt, kis Ember.

Reggel felkeltél, és körbe néztél a szobádban. „Démon?“ Kérdezted. Itt voltam, melletted. Nem láttál. „Démon?“ Mondtad, kicsit hangosabban. „Itt vagyok melletted, szerelmem.“ Mondtam, és eléd álltam. Elkezdtél könnyezni, és megráztad a fejed. Elkezdtél keresni, a szobádban. Kinyitottad a szekrényed, és minden ruhádat eldobáltad. „Démon!“ Sikítottál. A könnyek már folytak le az arcodon.

„Azt mondtad, hogy sosem hagysz el!“ Sikítottál, és sírtál. Megráztalak, és kiabáltam. „Miért nem látsz engem? Itt vagyok, előtted.“ De, te nem láttál. Nem tudtál észrevenni, sem rám nézni. Azt hitted, elhagytalak. De nem. Megígértem, hogy sosem hagylak el. Megígértem. Sírtál, és lecsúsztál a fal mellé. „Megígérted.. megígérted.. elmentél, ahogy mindenki más.“ Sírtál. Nem, én még mindig itt vagyok. Mindig is itt leszek.

Még mindig sírtál. A szemeim szúrni kezdtek. Néhány könny folyt le az arcomon. Miért nem hittél nekem? Miért nem tudsz észrevenni, mint ezelőtt? Szorosan tartottalak. Olyanok vagyunk, akár csak a filmekben, emlékszel? A tükrödbe néztem, és összeszorítottam az öklömet. Csak téged láttalak. Magamat nem.

„Kérlek nézz rám.“ Mondtam. „Csak nézz rám.“ „Miért nem nézel rám?“ Mondtam, hangosabban. Most már énis sírtam. Gondolom, néha egy szörnyeteg is tud sírni. Szomorú voltál, fusztrált, és mérges.. rám. Kérlek, ne legyél. Nagyon fáj így látni téged. Az én kis Emberem vagy, és mindig az is leszel. És én örökre a Védelmeződ, a Szörnyeteged és a Démonod leszek.

­*

Part 11

Miután abbahagytad a sírást, lefeküdtél az ágyadra, és a csuklódat bámultad.

Fakult sebhelyek voltak szana-szét a csuklódon mindenhol, vörös színben.

A szemeid tele voltak haraggal, szomorúsággal és zavarodottsággal.

Talán a szavaimon gondolkoztál. Vagy, hogy miért nem láthatlak. Vagy, talán azon gondolkoztál, ahogyan végigcsókoltam a csuklód. Remélem tudod, hogy még mindig szeretnek, Angyal. Soha sem hagynálak el. Ezer évig sem. Vagy egy millió évig sem. A világ végéig sem foglak elhagyni. Mindig itt leszek veled, és megvédelek.

Feküdtem veled, és néztelek, míg te a mennyezetet bámultad. Megfogtam a csuklód, és újra megcsókoltam. Aztán megcsókoltam az arcod. Majd az ajkaid. De nem tudtam teljesen élvezni, mióta nem érzékeled. De gondolom, ez rendben van. Tartottalak, és összebújtam veled, amég fel nem vetted a cipőd, és elmentél. Sóhajottam, és követtelek. Át sétáltál az úttesten, ki akartad tisztítani a fejed. Majd leültél a fa mellé, végighúztad az ujjaid a hajadban.

„Ha itt vagy, Démon.. Köszönöm.“ Mondtad, a levegőbe beszélve. Mosolyogtam, és lenéztem rád. „Szeretlek.“ Mondtam. De te nem hallottad, é snem tudtam, hogy fogod-e még valaha hallani.

Bármit megadnék, hogy újra láthass. Bármit. Kérlek, a szíved mélyén érzékeld, hogy itt vagyok veled. Nem az alvilágban, vagy egy másik emberrel. Te vagy az egyetlen Emberem. Az én kis Emberem vagy. A karjaimban tartottalak. Próbálva meggyőzni magamat, hogy vissza fogsz ölelni. Próbáltalak erősebben ölelni, de frusztrált lettem, mert tudtam, hogy ez sosem fog működni. Könnyek folytak le az arcomon, és halkan sóhajtottam. Sajnálom, Angyal. Nagyon sajnálom..

­­*

Múltak a napok, hetek, talán még hónapok is. Visszatértél a régi kerékvágásba, míg én az enyémbe. Minden nap néztem ahogy magadat bántod, és sírsz, minden nap. Ordítottam veled, és sírtam, próbáltalak megállítani, de nem sikerült. Még mindig nem láttál, és vélig már fel is adtam a reményt, hogy újra fogsz. Azt szeretném, hogy úgy érezz, mint akit szeretnek, Angyal. Már megtettem, és újra megfogom, Ígérem.

Ott álltam a sötétben, nézve téged, ahogy sírsz. Fájt szomorúnak látni téged. Nem szeretve, és értéktelennek érezted magad. Kérlek ne. Mindig is szeretve leszel, bármi történjék. Tudom, hogy úgy látszik, senki sem törődik veled, de valaki mindig is szeretni fog téged. Nagyon szeretlek, Gyöngyörű. Fogtam a kezed, és a hátad simogattam, amég sírtál. Aztán abbahagytad, és elaludtál. Jó éjszakát, Baby. Halványan mosolyogtam és kinéztem az ablakon. Azt kívánva, hogy egy nap újra vissza fogsz ölelni, és csókolni, legalább egyszer..